Egy egyszerű rutin, de annál kellemetlenebb vizsgálaton kellett részt vennem. Ahogy mindig, most is megkerestem a legjobb magánintézményt, és bátran besétáltam. Szeretek az ilyen dolgokon gyorsan túl lenni, az egészségemmel kapcsolatban nem halogatok semmit. Szétnéztem, és megállapítottam, hogy jó helyen vagyok, pik-pakk túl leszek rajta. Már terveztem a következő lépést, merthogy én mindig 1-2 lépéssel a dolgok előtt szeretek járni.

Behívtak, megnéztek, majd jött a fekete leves: Hány éves kedves? Fogyott az utóbbi időben? Volt daganatos megbetegedés a családban? Ugye nem kell főorvosnak lenni ahhoz, hogy az ember tudja, ezek a kérdések mit is jelentenek? ÚRISTEN! RÁK-os vagyok!!!

Kiléptem a klinika ajtaján, és azonnal eszembe jutott egyik kedves tanárom az egyetemről, aki a problémákkal való megküzdésben a legfontosabbként a társas támaszt emlegette. Így hát felhívtam előbb a férjemet, majd pedig boldog-boldogtalant, hogy azonnali támogatásukat bevasaljam rajtuk, így biztosítva a túlélést, de legalább azt, hogy valahogy eljussak az autómig és haza. Az autómból lázas telefonálgatásba kezdtem. Azonnal kell a következő vizsgálat! Most, ma, vagy legalábbis 1-2 napon belül. Nyilván hamar rájöttem, hogy nincs az a pénzmennyiség, amivel ezt én el tudom érni, leghamarabb 2 hét múlva jutok be szakemberhez. Grrrrr.

Az úton hazafelé volt másfél órám. így jobb híján elővettem az összes pszichológiai tanulmányomat. Hogyan is kell most nekem viselkedni? Optimistán? Vagy sírhatok, és sajnálhatom magam? Hagyhatom, hogy eluralkodjon rajtam a pánik? Mi a legadaptívabb ilyenkor? Mit is tanultam az egészségpszichológia órán az optimizmus/pesszimizmus és a rák kapcsolatáról?

Úgy gondoltam, bármi is van, nem kerülhetek ellentmondásba önmagammal. Vagyis először is azonosítsam be, mit is érzek. Jogom van dühösnek lenni, jogom van sajnálni magam, és főleg jogom van sírni. Csak akkor tudok mit kezdeni az érzéseimmel, ha egyáltalán tudom mit érzek! 
Düh: Miért pont én? Miért pont most? (apám is ennyi idősen lett rákos) Miért pont így? 
Aztán kétségbeesés: Mi lesz a gyerekekkel? Mennyi időm van még? Fájni fog vajon? Úristen, de ronda leszek! 

Szomorúság: Nem élem meg, hogy mi lesz a gyerekekből. Nem lesznek unokáim. Hirtelen már nem is tiltakoztam annyira az ellen, hogy nagymama legyek (a nagyfiam 26 éves), s ez megmosolyogtatott.

Leltárt készítettem, ki is vagyok én? Lehetek-e más, mint aki vagyok? Alapvetően optimista vagyok, amiről azt mondják félsiker. Ugyanakkor tudom, hogy a túlzásba vitt optimizmus sokkal inkább árt a ráknak, minthogy elűzné. Nem dughatom tehát homokba a fejem. No, akkor nézzünk szembe a dolgokkal! Ez van. Küzdjünk meg vele. Hozzuk ki belőle a legtöbbet úgy, hogy reálisak maradunk. Legyünk tisztában azzal, mi vár ránk, tudjuk mi a következő lépés. Tájékozódjunk, és merjünk segítséget kérni. Készüljünk fel, erősítsük meg magunkat fizikailag és lelkileg is. Fogadjuk el a társas támaszokat, és beszéljük ki magunkat. Vegyük elő a humorunkat, de ne legyünk túlzottam optimisták. Pihenjünk sokat és csináljunk olyan dolgokat, amik igazán jól esnek, míg kerüljük el azt, ami terhes.

Két hét múlva minden eredményem alapján kiderült, hogy bár egészséges nem vagyok, de legalább nem vagyok rákos. Megkönnyebbültem, és nyilván nem csak én. A háziorvosom, akinek bemutattam a leleteimet széles mosollyal üdvözölt. Óriási volt a különbség aközött amikor kiadta a beutalókat, és a most között. Rájöttem, hogy milyen komoly feladat is hárul rájuk háziorvosokra, akik éveken keresztül velünk vannak, majd egyszer csak szembesülnek egy ilyen diagnózissal. Együtt örültünk, és én olyan nagyon hálás voltam neki azért, amilyen ő. Tudtam bármi is lesz, mindig jó kezekben leszek nála. Doktor Úr, köszönöm!

Végül így búcsúztunk egymástól: „No, nyugodjon meg, és kezdje el olvasni a Háború és békét, mert bőven lesz ideje kiolvasni.” 
A következő lépést a könyves bolt irányába tettem meg…

Kecskeméti Mónika