Milyen lehet az, amikor háromgyerekes családanyaként egyik nap azon kapod magad, hogy bebörtönöztek, és hat hónapon keresztül a börtön különleges világában kell megtanulj élni? Mire tanít meg az élet ilyen nehéz iskolája?

Egyik kedves kliensem Sue, aki azért jelentkezett nálam, hogy a megpróbáltatásai után segítsek neki visszaintegrálódni a „kinti” életbe, megírta érzéseit, élményeit, túlélési technikáit és azt, hogyan nyerte vissza a 30 éve elvesztett önértékelését a bebörtönzés segítségével.

A barátaim és a klienseim is jól tudják, hogy sokszor szoktam mondani problémák felmerülése kapcsán, hogy próbáljuk meg megoldani őket magunk, mert az élet így is, úgy is megoldja őket, de annak általában sírás a vége. Ilyen az élet általi megoldások rendszerint a betegségek, amik arra figyelmeztetnek minket, hogy álljunk le, valamit rosszul csinálunk, de bármilyen enyhébb figyelmeztetés is ráébreszthetne minket arra, hogy nem jó úton járunk, valami nem jó nekünk, Önmagunknak.

Ezeket a figyelmeztetéseket rendszerint figyelmen kívül hagyjuk, s csak akkor döbbenünk meg, amikor már betegséggel, allergiás vagy egyéb szomatikus tünetekkel jelez a szervezetünk.

Sue könyve amellett, hogy tragikus rendkívül magával ragadó, ön-ironikus, alapvetően életigenlő. Azonban a történettől sokkal érdekesebb az a személyiségfejlődés, amin Sue végigment. 30 évig volt a családja „szolgálatában” miközben elfelejtette, kicsoda is valójában. Elfelejtette milyen kreatív, mennyire szeret rajzolni, milyen jól ír, mennyire szereti a könyveket, mennyire szeret táncolni, kirándulni, utazni.
Főzött, mosott, takarított, gyerekeket nevelt, tanult, velük és vitte a közös vállalkozás összes adminisztratív terhét. Ezekből a terhekből persze semmit nem észlelt, bár voltak ilyen-olyan testi jelzések, egészen addig, amíg a börtönbe nem került, és ott az első sokk után, el nem kezdte magát jól érezni.

Miért?

Mert nem kellett többé a szokásos és kötelező (maga által kötelezővé tett) dolgokat csinálnia, és bár bebörtönözve, de végre szabadon élhetett.

Hölgyek, ki ismert magára a Sue 30 évében? Ugye, hogy sokan képesek magukat „elrabosítani”, pedig szabadon élhetnének? Miért ne lehetne a család, a munka és azok terhei mellett idő Önmagunkra is? Miért ne lehetne időt szánni arra, amitől jobban érezzük magunkat, ami meghatároz minket, ami örömet és feltöltődést eredményez, mindezt bűntudat nélkül?

Általában az szokott a magyarázat lenni, hogy Önmagunkra már nem marad idő, aztán kiderül idővel, hogy az élet így is úgy is megoldja, hogy legyen időnk Önmagunkra. Annak pedig tudjuk, hogy általában sírás a vége…

Ajánlom figyelmetekbe Sue könyvét és általa azt, hogy gondoljatok Önmagatokra is. Higgyétek el, hogy hosszútávon csak ez éri meg. S ha egyedül nem megy a változtatás, akkor a SunFlower Pszichoműhelyben készséggel segítünk nektek.

Kövess, lájkolj, kommentelj, kapcsolódj!

Kecskeméti Mónika

Könyv elérhetősége: 
https://www.facebook.com/search/top/…